Harmadik Fejezet

Sziasztok kedveseim!
Ahogy ígértem itt is van az új fejezet.
Sajnálom a sok késést, de idén érettségiztem informatikából és most költözünk így nem volt időm írni sajnos.
Köszönöm a kommikat még egyszer és a pipákat is.
Remélem tetszeni fog ez is.
Puszii,
Fanni

_Liam Payne_

Egy idegesítő kopogásra ébredtem fel. Mondhatni morcos volt az ébredés, mivel végre hétvége van és aludhatnák egy jó darabig. Az éjjeli szekrényen lévő digitális óra fél hatot mutatott még csak. A fejemet visszaengedtem a párnára és a szemeimet is lehunytam, majd próbáltam vissza aludni. Ám a kopogás nem szűnt meg az ablakom felől. Morgolódva rúgtam le magamról a takarót és mentem az ablakhoz. A szemeim majd ki estek a helyükről a fáradtságtól, de amint észrevettem a piros kabátos alakot és a kapucni alól kilógó barna hullámos hajat, rögtön éberebb lettem. Az ablakot kinyitottam, majd a hangomat próbáltam megkeresni.

- Tori te mi a csudát keresel itt ilyen korán? – kérdeztem bosszankodva.

- Téged. – mondta egyszerűen, mintha az olyan nyilvánvaló dolog lenne.

- Értem. – bólintottam egyet, na meg persze jót bazsalyogtam magamban. – Mit szeretnél ilyenkor? – kérdeztem vállat vonva mintha hozzá lennék szokva az ilyen korai barátlátogatásoknak. Ha a haveri társaságomból próbálna valaki felébreszteni ilyenkor, akkor azt elküldeném egy kellemesebb és melegebb éghajlatra. Na de ő Tori, akivel még ilyenkor is kedves vagyok.

- Nincs kedved eljönni, futni? – kérdezte miközben lehúzta a fejéről a kapucniját. Na, ez most érdekesen hangzik.

- Ilyenkor? – kérdeztem tátott szájjal és elég érdekes hangnemben, ami a barna hajú lány arcára egy hatalmas vigyort csalt.

- Hát most vagyok itt. – kuncogott, ami viszont engem késztetet mosolygásra.

- Rendbe kell, szedjem magam… öt perc múlva jövők. – mondtam és becsuktam az ablakot.

Villám gyorsan mostam fogat, majd egy marék vízzel megmostam az arcomat is, hogy éberebb legyek. A tükörből egy izgalomtól csillogó szemű fiú nézet rám vissza.  A barna szemek egyenesen a boldogságtól ragyogtak. Pedig értelmetlenül, ugyanis csak futni megyek, a mondhatni legújabb barátommal, aki mellesleg lány és nem is akármilyen lány. Ő egyszerűen más, mint a többi korunkbeli. Neki valahogy sikerült felhívnia a figyelmemet magára. Nem mintha nem a lányokat szeretném, de eddig nem találkoztam olyan lánnyal, akiért úgy mond, rajonganék. De Toriért képes vagyok felkelni olyan korán, amikor épeszű ember nem kelne fel, mindezt hatalmas örömmel fogadva. Tudom, azt gondoljátok rólam, hogy egy szerencsétlen kis tizenéves kisfiú vagyok, aki örömét leli abban, hogy talán szerelmes és minden szabad percében csak arról a lányról áradozik. Általában én ilyen véleménnyel vagyok magamról. A fejemet megingatva léptem be a szobámba, ahol a bokszer nadrágomra felkaptam egy tiszta melegítő alsót és egy szürke trikót, majd bele bújtam egy szabadidő felsőbe még.  A lépcső alatt szerencsétlenkedtem még egy sort a cipőmmel, s aztán ki kocogtam a rám várakozó Torihoz.

- Na, végre elkészültél, már kezdtem unatkozni. – nevetett akár egy angyal. Fehér fogai pedig tisztán látszódtak a gyönyörű mosolya alól. Sajnálkozva vállat vontam, majd elkezdtem bemelegíteni.

 A mellettem ácsorgó barna hajú szépség is neki látott a melegítésnek, majd pár perc múlva egymás mellett futottunk végig a csendes és kihalt utcákon. A gyenge szélben a haja csak úgy lebeget. A szívem pedig egész idő alatt úgy vert akár egy bomba mielőtt felrobbanna. Olyan szabadnak éreztem magamat, mint amilyenek azelőtt még sosem. Különös érzések járták át a testemet. Megmagyarázhatatlan érzések. A nap első sugarai elő bukkantak a hajnali égbolton, festői szépséget adva a városnak. Az egész város még aludt, kivéve bennünket. Mert mi jó kedvűen és vidáman futottunk meg sem állva, ám lassan eléggé elfáradtunk, így a futást abba hagyva sétáltunk nevetgélve egymáson. A nevetése arra emlékeztet, mikor kiskoromban a nagyszüleimnél a gangon üldögéltem és a szélcsengő hangját hallgattam.

- Amúgy hogy tetszik az itteni suli? Sikerült már beilleszkedned? – kérdeztem a talajt fixírozva.

- Szeretek itt lakni és az iskola is elég barátságos, akár csak a diákok. De barátságot egyikükkel sem tudtam kötni. Harry az egyetlen barátom… - motyogta és a hangjában keserűséget véltem felfedezi.

- Ez most fájt… - mondtam tetetett sértődéssel.

- Mi fájt? – kérdezte értetlenül.

- Hát hogy Harry az egyetlen barátod. – magyaráztam.

- Hát, de ez az igazság… - sóhajtotta.

- Akkor én nem is vagyok a barátod? – kérdeztem csendesen, mert nekem már annak tűnt mintha azok lennénk.

- Barátok vagyunk? – kérdezte mosolyogva.

- Hát persze hogy azok. – feleltem mintha a legtermészetesebb dolgot mondtam volna ki a számon.

Néma csend állt be. A madarak csicsergésén kívül pár utca zajt leszámítva nem lehetet semmit sem hallani. De nem is éreztem úgy, hogy minden percet beszélgetéssel kéne kitölteni.  A közelben lévő játszótéren telepedtünk le egy padra. A Nap lassan kezdet az égre minél feljebb furakodni. A gondolataim pedig össze-vissza cikáztak közben a fejemben. Tori hogy nem jött rá arra, hogy barátok vagyunk. Hiszen elég sokat beszélgetünk egymással, az mellett pedig együtt is szoktunk lógni szünetekben. Az meg hogy nincsenek barátai az egyenesen váratlanul ért. Hisz ki ne akarna egy ilyen szép és okos lánynak a barátja lenni.  Szinte észre sem vettem, hogy Tori eltűnt mellőlem. Riadtam fordultam minden felé, de a hintából integetet nekem nevetve.

- A szívbajt hoztad rám, ugye tudod?  - kérdeztem a másik hintába bele ülve.

- Ugyan már. – intet egyet a kezével. – Versenyezzünk, hogy ki tud magasabbra menni a hintával. – kuncogta, én pedig az óvodában éreztem magamat. De nem zavart, mert az volt életem egyik legszebb időszaka. Akkor minden olyan jó volt, a szüleim is együtt éltek és nem voltak még elválva sem. Elvileg Alice születése után romlott meg a kapcsolatuk, ahogyan ők mondják eltűnt az a varázs, ami eleinte köztük volt.  Tori hangosan nevetett én pedig nem tudtam egyszerűen betelni a hangjával. Annyira önfeledt tudtam lenni mellette, szinte fel sem tűnt az idő múlása. Az idő megszűnt létezni mellette. Akár csak minden gondom és az egész világ úgy szint nem létezet.  

- Mi lenne, ha innánk egy jó kis kakaót egy finom sütemény mellet? –kérdeztem mikor megállítottam a hintát.

- Remek ötlet. – bólogatott, majd én kiszálltam a hintából. Követte ő is a példámat, de a saját lábában megbotlott és a föld felé kezdet esni. Szerencsére épp időben tudtam elkapni így a karjaiba esett.

- Köszönöm. – motyogta kábultan, miközben egymás szemébe meredtünk. Különös késztetés fogott el, hogy megcsókoljam, mikor egy hang megszólalt a padok felől.

- Nocsak-nocsak… kiket látnak szemeim így együtt. – mondta elégedett vigyorral az arcán, én pedig szívem szerint arcon töröltem volna az illetőt. …