Hetedik Fejezet

_Liam Payne_

Az idő csak telt és múlt, míg én egyfolytában a baráti zónában éltem a mindennapjaimat. Torival a barátságunk még szorosabbá vált, mint volt. Az iskolában is folyamatosan együtt lógunk a nagy tölgyfa alatt, persze csak addig, amíg az első hó le nem esett. Olyankor bent a saját eldugott kis asztalunknál voltunk és élveztük egymás társaságát ebben a rohamosan rohanó társadalomban. Beszélgettünk és zenét hallgatunk, miközben senki, nem mert megzavarni minket. Több pletyka keringett arról az iskola falain belül és kívül is, hogy mi egy párt alkotunk. Egymás előtt viszont nem hoztuk fel a témát. Mindenki hadd higgye, amit szeretne. Sokkal szórakoztatóbb a tudat, hogy rólad találgatnak dolgokat és senki nem tudja az igazat rajtad és a közeli barátokon kívül. Egy szappanbuborékban éltem és azt hittem, hogy az sosem durranhat ki. Azonban egy napon Tori nem jött iskolában. Azt hittem, hogy beteg, így hát iskola után elhatároztam, hogy elmegyek hozzá. Az órák csiga lassan teltek én pedig szenvedtem. Gondolataim már a körül forogtak, hogy az utolsó óráról ellógok valami féle indokkal, hogy nem vagyok jól. Tori a szünetekben küldött üzeneteimre nem válaszolt. Ha valaki ma látott, akkor azt hihette, hogy én valami telefon mániákus kocka vagyok. Én legalábbis úgy szoktam nevezni az olyanokat, akik megállás nélkül a mobiljukat nyomkodják. Mikor meghallottam a csengőt, ami az utolsó óra végét jelezte, villám gyorsan csomagoltam össze a holmimat és rohantam kifelé. Menet közben bele bújtam a kabátomba, a sálamat alaposan megkötöttem és a sapkámat is megigazítottam. Óvatosan, de nagy léptekkel haladtam a kinti hó esésben Toriék háza felé. Csendben telt az út, csak a bakancsom alatt a friss hó ropogása hallatszót. Mikor oda értem csengetni kezdtem. Percekig álltam ott, de semmiféle válasz nem érkezett. Furcsálltam a helyzetet, de nem tudtam mit tenni, mint haza menni. Torinak egyre csak küldtem az üzeneteket, hogy valami féle választ adjon magáról, hogy tudjam, hogy jól van. A fejemben minden féle gondolat játszott, hogy valami baja esett. Nem hiszem, hogy megsértettem volna bármivel is, mivel este mikor a telefont leraktuk úgy váltunk el egymástól, mint mindig. Különös volt, mivel Alice sem tudott Toriról semmit. Pedig mondhatni ők legjobb barátnők lettek már. A napok csak teltek én meg még mindig nem tudtam semmit róla. Kezdtem feladni a próbálkozásokat, míg egy nap ismét elmentem a házukhoz iskola után. Épp akkor állt fel egy autó a felhajtójukra. Először Tori apukája szállt ki majd az anyukája. Utána pedig Tori. Ahogy rá néztem láttam, hogy valami más rajta. Mikor észrevett nem tudta mit tegyen. Így a havat bámulta a lába előtt. Udvariasan köszöntem a szüleinek és hozzá sétáltam. Megálltam előtte és szorosan átöleltem. Gondolkodás nélkül ölelt vissza és éreztem a vállai rázkódnak. Óvatosan elhúzódtam és megbizonyosodtam róla, hogy sír. Nem értettem, hogy miért. De ahogy már párszor talán elmondtam, de most újra kijelentem, hogy utálom azt az érzést, amikor sír. A mosoly áll neki jól, hiszen olyankor mindig megmelengeti a szívemet még ebben a fagyos időben is. Egy puszit adtam a homlokra és letöröltem a forró könnyeit és ismét magamhoz öleltem és csitítgatni kezdtem.

- Minden rendben van? – kérdeztem bátortalanul. Nem akarok semmi rosszat mondani, mert látom rajta, hogy most nincs abban a lelki állapotban. Viszont tudni akarom, hogy mi történt vele, amiért nem volt képes egy üzenetet sem küldeni a hogylétéről. Ez pedig igen is fáj. Ha a legjobb barátja vagyok, akkor úgy érzem ezt elmondhatta volna. De ő hagyott engem kínozni napokon át.

- Semmi sincs rendben. – suttogta elhalt hangon. Nem értetettem, hogy miről beszél. De türelmesen várok, hogy ő maga mondja el a dolgokat. De ahogyan észreveszem, ha válaszokat szeretnék kapni, akkor harapófogóval kell, kiszedjek mindent belőle. – Sajnálom, hogy nem tudtam szólni neked. Nem voltam itthon. Kórházban voltam. Rákot találtak a szervezetemben. Én…félek…..- hadarta és ismét a karjaimba esett és csak sírt. Én még ledöbbenve álltam és arra lettem figyelmes, hogy az én könnyeim is szaporán folynak lefelé az arcomon. Nem tudtam mit mondani. Pedig nekem kellene most őt vigasztalnom. Szívem szerint rombolnék most, de előtte nem lehet. Erősnek kell lennem előtte. A torkomban lévő gombóctól alig kaptam levegőt. Perceken át ölelkezve álltunk és mindketten sírtunk. Nem lehet igaz. Nem veszíthetem el.

- Lehet róla, hogy… - kérdeztem, de nem sikerült tovább mondjam, mert alig találtam a hangomat.

- A gyógyszerek és a kemoterápia mellett még jó ideig kihúzhatom az orvosok szerint. Talán még évekig is elélhetek ha úgy alakul. Befejezhetem a sulit…  De a vége ugyan az lesz bármeddig is tolják ki az orvosok…. – suttogta. Erősebben szorítottam magamhoz.

 Nem tudom elképzelni, hogy ez a valóság legyen. Azt akarom, hogy ez csak egy rémálom legyen, amiből percek múlva felébredek. De ez sajnos nem történt meg. Az idő ment tovább úgy, mint az előtt. Igyekeztünk ezen az eseten tovább lépni és ott folytatni az életünket, mielőtt a betegség bekövetkezett volna. De ez nem sikerült teljesen, hiszen Tori orvosi vizsgálatok során vett részt. A különböző terápiák egymást követték. Iskola után pedig egyből hozzá mentem, ahol késő délutánig a kanapén összebújva tévéztünk. Elég sokat aludt egyes gyógyszerek miatt, így én a közben néha megírtam a házi feladatomat. Valamiért kötelességemnek éreztem, hogy ott üljek mellette. Mikor ébren van, akkor egymás kezét fogva végezzük a először említett tevékenységet. Annyi időt szeretnék vele lenni, amennyit csak lehet. Ugyan tudjuk, hogy nem sok esély van a gyógyulására, de azért bizakodva tekintünk a jövőre. Már amennyire bizakodó lehet az ember egy ilyen helyzetben. A hétvégét szoktam a legjobban várni. Péntek délután gyorsan megtanulok, aztán indulok Torihoz a húgommal együtt. Ő is sokat van velünk, de az új barátjával Louissal is. Belátom, tényleg szeretik egymást. Louis is úgy néz a húgomra, mint én Torira. Bármelyik pillanatban képes lenne megvédeni egy felé érkező golyótól. De én nem tudom őt megvédeni a ráktól. Szerencsére áttétet még nem találtak nála az orvosok, így bízhatunk benne, hogy időben fedezték fel és talán meg tudják valamilyen szinten védeni. De akkor sem lesz már sosem olyan, mint azelőtt. Örökösen ott motoszkál a gondolat mindegyikünk fejében, hogy mennyi időnk van még. Szörnyű érzés a tudat, hogy el fogom veszíteni. Hiszen sosem fogom többé látni. Nem lesz senki, sem aki felnyitja a szemeimet a rossz döntéseim előtt. Nem lesz már legjobb barátom. Itt maradok, és úgy fogok élni, mint egy élő halott. Ha ő elmegy, végleg akkor a lelkemet magával fogja vinni. Nem fogom értelmét látni az életnek. Nem fogok soha többet szerelmes lenni. Nem fogok tudni, szeretni már. Tudom, hülye a gondolatmenetem, de nem tudok mit tenni ellene. Így látom, és ezt érzem. Teljesen bele szerettem Toriba, de nem tudom helyes-e neki elmondjam. Mi van, ha ő nem érezz barátságon kívül semmit sem irántam és akkor ezt a kevés kis időnket is elrontom. De mi van, ha valami csoda folytán ő is szeret engem, akkor pedig úgy fog elmenni, hogy sosem tudta meg. Esténként ezek a gondolatok cikáznak a fejemben. Szeretem őt, de nem tudom, mit tegyek. Éreztetem vele, hogy számomra ő több mint egy barát, de eddig nem sok visszajelzés érkezett a részéről. Egy dologtól félek még. Ha esetleg mi összejönnénk, és ő elmenne… Akkor mi lenne velem. Még jobban fájna az elvesztése. Csak remélni tudom, hogy végre történjen valami, ami esetleg segít abban, hogy a kapcsolatunk új fejezetet nyithasson és segítsen minket ebben a nehéz idegtépő helyzetben. De, hogy mi lesz addig? Azt hiszem, ezt nem lehet pontosan megmondani. Csak annyit tudok tenni, hogy itt leszek Tori mellett, amíg ő el nem küld. Itt leszek neki mindvégig és fogni fogom a kezét és segíteni mindenben. Nehéz lesz a jövő de tudom, hogy képesek leszünk szembe nézni vele. Mert az iránta érzett szeretettem talán erősebb még a halálnál is. Bele szerettem és nem hagyom a sötét csuklyás alaknak, hogy elvegye őt tőlem. Mert szeretem még a saját életemnél is jobban. Ezt pedig büszkén vállalom.