Nyolcadik Fejezet

Sziasztok! 

Bár egy kicsit megkésve de nagyon boldog karácsonyt mindenkinek! :)

Idén ez az utolsó előtti rész. Nagyon szépen köszönöm a hozzá szólásokat, igyekszem rájuk válaszolni de az időm nem mindig engedi. A pipákat is nagyon szépen köszönöm. Remélem tetszeni fog ez a rész is.

Jó olvasást!

Puszii 

Fanni

_Liam Payne_

Zene a részhez

Fáradtan ültem fel az ágyamban. Téli szünet van ugyan és sokáig alhatnék, de egy bizonyos dolog miatt nem tudok. Hajnalok hajnalán kelek fel minden nap, miközben ver a víz és kapkodva veszem a levegőt. Ez a rémálom pedig nem más, mint Tori temetése. Talán az játszik ebben közre, hogy egyre többet beszél arról, hogy mi lesz, ha ő már nem lesz az élők sorában. Ilyenkor persze mindketten sírva fakadunk és perceken át ölelkezve zokogunk. A betegséghez nézve az állapota normális az orvosok szerint. A gyógyszerek miatt többször depressziós. Úgy látja, hogy nincsen semminek sem értelme és be akar zárkózni. A jobb napokon pedig a betegség jeleinek nyoma sincsen. Olyanok életvidám és mindenféle vidám dolgot akar csinálni. Amint ismét normális lett a szívverésem halkan szálltam ki az ágyamból. A Takarót nem volt erőm megigazítani, így azt hagytam a földön heverni gyűrötten. Az emeleti fürdőszobába mentem és bezártam magam mögött az ajtót. A csaphoz léptem és a tükörbe figyeltem magam. Megváltoztam. Már nem az a gyenge kisfiú voltam, mint pár hónappal ezelőtt. Ezt pedig Torinak köszönhetem. Viszont mióta tudok, a betegségéről az óta ismét gyengének érzem magam. A szemeim alatt karikák húzódnak a kialvatlanságom miatt. Előtte ugyan próbálom tartani magam, hiszen nem szeretném, hogy miattam is maga alatt legyen. Megnyitottam a csapot és a markomat a víz alá tartva mostam meg az arcomat. Percek múlva már a konyhában ültem az asztalnál. Én keltem fel legkorábban. Az elhúzható üvegajtón kívüli hóesést figyeltem. Emlékszem kisebb koromban mennyit játszottunk kint apámmal. Akkor még a családdal is minden rendben volt. Aztán mikor Alice megszületett és a szüleim veszekedni kezdtek akkor a húgom hibáztattam mindenért. De miután nagyobb lettem anya elmagyarázta a dolgokat. Nem tudom mennyi ideig ülhettem ott, de egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valaki végigsimít a hátamon.

- Jól vagy kisfiam? – kérdezte anya egy bátortalan mosollyal.

- Nem… egyáltalán nem... – motyogtam elhaló hangon, miközben a fejemet ingattam jobbra-balra. Nagyot sóhajtva leült mellém és ő is a havazást kezdte el figyelni. Csendben ült mellettem és a kezemet fogta.

- Tegnap este nem is mondtad, hogy van Tori? – kérdezte aggódva. Úgy veszem már jó ideje észre, hogy anyám is kedveli a barnahajú életvidám lányt. Mikor elmondtam neki, hogy mi történt vele el sem akarta hinni. Majd mikor meglátta rajtam, hogy igazat beszélek, akkor rögtön mellettem volt. Ám látja rajtam, hogy én is,,haldoklom”. Nagyon jól érzi, hogy már nem az a fia vagyok, aki állandóan mosolygót mindenen. Hiszen az-az énem elveszett azon a napon mikor Tori közölte velem a fájó igazságot. Ez ellen pedig nem tud tenni semmit.

- Egész nap feküdtünk és filmet néztünk. A gyógyszere miatt kicsit gyenge… – motyogtam és éreztem, hogy a könnyeim bökdösik a szemeimet.

- Add át neki, hogy üdvözlőm. Szegény kislány. Erősnek kell lenned Liam. De tudom, hogy nem könnyű. Tudom milyen érzés elveszíteni valakit. Nektek még nem meséltem… Mikor én voltam még körülbelül annyi idős, mint te, akkor cserediák programban megismerkedtem egy olasz fiúval. Apukátok előtt ismertem még meg és azonnal egymásba szeretünk… Megpróbáltuk a távkapcsolatot tartani mikor haza kellett menjen… Egy utcai lövöldözés során viszont meghalt…. Az elvesztése még így is iszonyatosan fájt. De az élet ment tovább és nem állt meg. – homályos tekintettel mesélte el a történetet, amit én csendben hallgattam.

- De szeretem őt mindennél jobban. Nem veszíthetem el őt. – suttogtam.

- Egy dolgot tanulj meg Liam. Az élet nem mindig igazságos. Sokszor fáj és csupán cseppnyi boldogságot kínál. Próbáld meg kiélvezni azt a kis örömöt, hogy ő még van neked. Legyél, vele annyit-amennyit tudsz. Amíg még nem késő. Hidd el nekem. – mondta és egy puszit adott a homlokomra, majd elment.

     Könnyes szemekkel figyeltem kifelé.  Szívem szerint kimennék az udvarra és a hóban leborulva üvöltenék. De attól semmi sem lenne jobb. Csak a fizikai fájdalom elterelné a lelki fájdalomról a figyelmem. Ez a beszélgetés után három nap telt el. Elérkezett a karácsony napja. Melegség öntötte el a szívemet, amikor a fát díszítő húgomat figyeltem a kanapén ülve. Tori ajándékát csomagoltam. Ő mondta, hogy nem akar semmi drága ajándékot, így hát saját kezűleg készítettem neki egy hó gömböt. Az üveg hátuljára egy közös fényképünket ragasztottam. Majd a kész hó gömböt egy dobozba helyeztem és szép csomagoló papírral fedtem be, majd egy piros szalagot kötöttem rá.  

   

- Liam segítesz? – kérdezte Alice.

- Persze. – mosolyogtam rá. Alice arcán látszott, hogy örül annak, hogy végre mosolyogni lát, de sajnos ez nem az igazi mosolyom. Az, már egy jó ideje nem megy. Nem tudok szívből mosolyogni, mint régen. De megfelel nekik ez is, ahogyan észlelem. Az égősort óvatosan bogoztam ki és helyeztem a fára. Ezután pedig a kék-ezüst gömböket rakosgattam a fenyő ágaira. Miután készen lettünk átöleltük egymást és büszkén szemléltük a munkák eredményét. Alice remek testvér és jobbat sem tudnék nála kívánni. Mindenben mellettem áll és támogat. Hisz bennem… Észre sem vettem, hogy az idők alatt kész nő lett belőle. Ez alatt pedig nem a külsejére gondolok. – Te is át jössz Torinak az ajándékot oda adni? – kérdeztem a haját babrálva.

- Örömmel. – mosolygót rám. Majd sarkon fordult és felfutott az ő ajándékáért. Addig én bele bújtam a bakancsomba és a kabátomba. A fejemre húztam a kötött sapkámat és a kesztyűs kezeimben pedig az ajándékomat szorongattam. Pár perc múlva már a kinti hóesésben sétáltunk egymás mellett. Percek múlva pedig Toriék ajtajában álltunk. Az anyukája nyitott ajtót. Bekísért minket Torihoz és magunkra hagyott minket. Tori hatalmas boldogsággal fogadott minket. Egyszerre ölelte át mindkettőnket. Ma úgy látszik, jó napja van. Mármint úgy értem, hogy a betegségnek nincsen jele.

- Hoztam neked valamit. – kúszott mosoly az arcomra.

- Mit hoztál? – kérdezte ő is mosolyogva. Óvatosan megböktem az orra hegyét és a kezébe nyomtam a dobozt. Gyönyörű mosolyával az arcán csomagolta ki. A kezébe fogta és könnyes szemmel nézte azt. – Köszönöm. – suttogta és óvatosan megölelt. Egy puszit leheltem a hajába és csak öleltem.

- Én tőlem is kapsz valamit. – mosolygót rá Alice. Egészen idáig kicsit el is felejtettem, hogy ő is jelen van. Szörnyű testvér vagyok. Alice oda adta az ajándékát, amit Tori szintén mosolyogva bontott ki. Egy nagyobb képkeret az ő közös képeikkel.

- Köszönöm neked is. – mondta és a könnyeivel küszködött. Őt is átölelte és nem bírta ki, hogy ne sírja el magát.

Pár órát ott voltunk nála és beszélgettünk. Tori is át adta az ajándékunkat majd ragaszkodott hozzá, hogy még maradjak én miután a húgom lelépett a két sarokra arrébb lakó Louishoz. Nem tudom Torinak, hogyan jutott eszébe, hogy menjünk ki hóembert építeni. De bele mentem. Nevetve görgettem a tenyérnyi hógolyóból nagy hóember alapot.  Miután egymásra helyeztük a három nagy golyót, Tori egy piros edényt rakott a hóember fejére a nyakába pedig a fekete sálat. Az arcára egy répát tettünk és a szemének egy-egy faszenet. Tori hirtelen hátra esett a hóban én pedig megijedtem, hogy valami baja van. Riadtan rogytam le mellé, de ő csak nevetve hó angyalt készített. Csatlakoztam mellé én is, majd a telefonomon beindítottam a kedvenc közös számunkat és táncolni kezdtünk egy helyben a hóesésben. Nem tudom pontosan, hogy mennyi ideig lesz még velem. Hogy meddig fogom még látni a gyönyörű mosolyát, meddig fogom hallani a kacagását. De egy dolgot megfogadok, amit édesanyám mondott. Kiélvezem ezt a maradék örömöt, amit kettőnknek megadatik. Hiszen az élet túl rövid arra, hogy mindenben a rosszat lássuk most. Nincsen már sok időnk. Amink van, azt pedig ki kell használni. Én pedig pontosan ezt fogom cselekedni Victoria Hendersonnal.